A Don-kanyar tragédiája 1943 január 12-én

Magyarok a Don-kanyarban. Forrás: www.ma7.sk

Minden évben január 12 a doni katasztrófa emléknapja mert 1943 január 12-én éppen ezen a napon támadta meg a szovjet haderő a 2. magyar hadsereget a Don folyó mellett, a keleti fronton Voronyezs közelében. A legtöbb ember számára kevés történelmi esemény létezik, melyhez családi emlékek kötik, ám számomra a Don-kanyarban történt katasztrófa ilyen. Nagyapám testvére, Hermanitz Dénes honvéd ugyanis ott esett el a harcokban. Jelen poszt a doni katasztrófáról szól, annak előzményeiről, történéseiről és részleteiről, emlékezve magyar katonáinkra (részemről nagyapám testvérére) akik ott próbáltak meg helytállni az iszonyatos orosz télben a reménytelen túlerővel szemben. 

A második magyar hadsereg Jány Gusztáv vezérezredes vezetésével sok nehézség közepette - a németek által megígért nehézfegyverek, műszaki felszerelés hiányával küszködve április 17-én indult el Magyarországról és június 27-re érte el a frontvonalat. Ezt követően a kék hadművelet keretében az offenzívára kijelölt frontszakasz legészakibb részére kellett hogy vonuljon, hogy onnan Voronyezs felé törve jusson el, és tartsa a Don partját. (Tőlük északra a 2.német hadsereg már a moszkvai hadseregcsoporthoz tartozott, így nem vett részt a hadműveletben.) A 2.magyar hadseregtől délre a 8.olasz hadseregnek kellett ugyanezt a feladatot végrehajtania.

A keleti front 1942. A bekeretezett Voronyezs alatti vörös vonal a 2. magyar hadsereget állásait jelzi. Forrás: LINK

Az olaszok alatt pedig a sztálingrádi akció egységei foglaltak helyet: a várostól északra és délre román hadseregeknek, a város ellen pedig két német hadseregnek kellett felvonulnia. A Kaukázus ellen pedig egy másik teljes német hadseregcsoport indult el. Hitler annyira biztos volt a kék hadművelet sikerében, hogy Rommelt is támadásra biztatta, azt tervezve, hogy ha áttör Egyiptomon, és átvonul a közelkeleti brit gyarmatokon, egyesülhet is a kaukázusi erőkkel. Így 1942 júniusában minden eddiginél nagyobb invázió kezdődött. A német remények és várakozások óriásiak voltak, a Führertől az utolsó bakáig mindenki egy nagy győzelemben reménykedett, mely megadásra kényszerítheti a hatalmas Szovjetuniót és annak keménykezű diktátorát Sztálint.

A felszereltség

A hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete tekintetében az ország és hadsereg vezetői arra törekedtek, hogy a "rendelkezésre álló hadianyag közül … a legjobbat kell adni". Sajnálatos azonban, hogy – az ország szűkös anyagi lehetőségeinek és a történelmi előzményeknek megfelelően – ez a "legjobb" így is elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól. Átadták ugyan a Honvédség teljes fegyverállományának szinte a felét, de gondosan ügyeltek arra, hogy a legnagyobb harcértékű csapatok és korosztályok itthon maradjanak, és arra számítottak, ezeket a későbbiekben beérkező német fegyverekkel szerelik fel. Különösen rossz volt a helyzet páncéltörő fegyverek terén, amiből körülbelül 620 db állt rendelkezésükre, ám ebből csak 50 db volt korszerűnek nevezhető és megfelelő tűzerejű. Ezek 75 mm-es, francia konstrukciójú páncéltörő lövegek voltak, melyeket a frontra érve kaptak meg a németektől. A többi páncéltörő fegyver nagy része alig 37 mm-es elavult löveg volt (494 db), illetve rendelkeztek még 77 db „PaK 38” típusú páncéltörő ágyúval, melyek 50 mm –es lövedékek kilövésére voltak alkalmasak. (Az oroszok által tömegével bevetett T-34 es harckocsik ellen csak az 50 db 75 mm –es lövegek voltak hatékonyak.)

A Pak38 páncéltörő löveg. Forrás: en.wikipedia.org

Ezek mellett a tűzerőt tekintve következő legütőképesebb fegyverek a tüzérütegek voltak. Minden könnyű hadosztály 8 tüzérüteggel rendelkezett, amelyek főleg kisebb űrméretű (és lőtávolságú) lövegekkel voltak ellátva, így összesen 32 db 10-15 cm –es lövegek kilövésére alkalmas ágyúval és tarackkal rendelkeztek. A légvédelmet hadosztályonként 6-6 db 40 mm-es légvédelmi gépágyú szolgáltatta, ehhez jött hadtestenként egy-egy 8 löveges légvédelmi tüzérüteg, ami összességében teljesen elégtelennek bizonyult. A repülőterek légvédelmét a repülőalakulatok saját légv. gépágyús egységei alkották.

A 2. magyar hadsereg összesen 184 páncélozott járművel rendelkezett, ám ezek közül csak 22 db modernnek nevezhető német Pz-IV. páncélos akadt. A többi páncélozott jármű nagy része (108 db) a németektől átadott, csehszlovák zsákmányból származó harckocsikból állt, melyek nem vehették fel a versenyt a korszerű szovjet T-34-esekkel. A 184 db jármű maradék részét könnyű harckocsik, páncél gépkocsik, páncélvadászok alkották. (Csaba páncélgépkocsik, Nimród páncélvadászok, Toldi könnyű harckocsik.) A repülőcsapatok kiszállítása több hetes késedelmet szenvedett az eredetileg tervezett július 10-hez képest, és szeptemberre sem sikerült a tervezett létszámot teljes mértékben elérni. Az 1. repülőcsoport 65 repülőből állt, köztük közel-, és távolfelderítők, vadászrepülők, bombázók, szállítógépek és futárrepülők. Az 57 gépből 26 db volt vadászgép (22 MÁVAG Héja, 4 Bü-131) és 18 db volt bombázó (14 db Ca-135bis, 3 db Bü-131, 1 db FW-58) A hadsereg csekély motorizált szállítókapacitással rendelkezett, annak ellenére, hogy a teljes honvédségi gépkocsipark kb. felét megkapták. 1942-ben egy német fronthadosztály kb. 400 tehergépkocsival és vontatóval rendelkezett, ezzel szemben egy magyar könnyű hadosztály csak kb. 25-30-cal). Szinte a teljes ellátás fogatokkal történt, ez azonban az orosz útviszonyok között inkább előny volt, mint hátrány.

A hadseregparancsnok: Jány Gusztáv. Forrás: arcanum.com

A hadsereg összlétszáma a frontra való kivonuláskor 207 500 főt tett ki, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt, vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy, majd később Kovács Gyula vezérkari ezredes. A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel. Ez utóbbira történtek is német erőfeszítések (pl. a leginkább hiányzó páncéltörő eszközök átadása). Elsősorban szállítási problémák miatt a németek saját csapataik ellátását sem tudták kielégítően megoldani, így érthető, hogy – a legjobb szándék mellett is – a szövetségesek támogatása megoldatlan maradt. További sajnálatos tény az is, hogy a magyar hadvezetés amennyire támogatta a hadsereg "lehető legjobb" felszerelését a kivonulás előtt, annyira "megfeledkezett" a hadsereg további ellátásáról az 1942-es év második felében. Az elhasználódott, nem megfelelő felszerelést nem pótolták, téli ruha nem érkezett megfelelő mennyiségben, a (javarészt tartalékos) katonákat, tiszteket bizonytalanságban tartották felváltásuk idejét illetően. Úgy tűnik, a magyar hadvezetés minden ellátási és harcászati probléma megoldását a németektől várta, és a 2. magyar hadsereg vezérkarának ismételt segélykérései süket fülekre találtak.

A fronthelyzet 1942-ben

A 2. magyar hadsereg július 6 és 10 közt érte el a Don vonalát (északon a 3.hadtest, középen a 4., délen a 7.hadtest), és megkezdődtek a hídfőcsaták a három nagyobb (Uriv, Korotojak, Scsucsje) és 5 kisebb orosz hídfő ellen. Ezek az oroszok korábbi visszavonulása során maradtak szovjet kézen, a Don folyó nyugati partján. A nyár folyamán zajló hídfőcsaták végére, 1942 szeptember közepére a magyar haderő összesen 25 ezer fős veszteséget szenvedett. A több mint 10% -os veszteség „fejében” viszont csak a korotojaki hídfőt sikerült visszafoglalniuk (augusztus 28-án). A magyar katonák legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedett be védelemre a Don partján.

A Don folyó látképe egy német könnyűgéppuskás folyammegfigyelővel 1942 augusztusában. Forrás: arcanum.com

Ráadásul közben megszületett a szovjet-amerikai kölcsönbérleti szerződés (1942 júni 11) aminek hatása, vagyis a jelentősen jobb színvonalú orosz felszerelés bevetése is fokozta a magyarokra nehezedő nyomást. 1942 augusztus 20 –án repülőbalesetben meghalt Horthy István, ami megintcsak baljós előjelnek tűnt. A Don mentén magyarok által védendő arcvonal hossza jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat: az ekkorra már jelentősen meggyengült hadseregnek kb. 200 km-nyi frontot kellett védenie, amelyen két erős szovjet hídfő is volt. Ennek következtében a kiépült magyar védővonal papírvékony volt, tartalékok, mélység nélkül (több szakaszon a védelem helyett gyakorlatilag csak folyammegfigyelést sikerült megvalósítani). Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges (elsősorban páncéltörő) fegyverek. A védővonal gyengesége nem írható azonban kizárólag a rossz felszereltség számlájára: ilyen hosszú arcvonal merev védelme ilyen létszámú hadsereggel még jól felszerelt csapatok esetén is irreális lett volna. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a Sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre. Az orosz tél beköszöntével a hiányosságok egyre súlyosabb problémákat okoztak. A téli felszerelés hiánya miatt sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett. A -30-40 fokos hideg és a felszerelésbeli hiányosságok harccselekmények nélkül is súlyos veszteségeket eredményeztek.

A szovjet előretörés

A Sztálingrád elleni ostrom 1942 augusztus 20 –án kezdődött, és eleinte német sikereket hozott. Azonban az ostrom 90.napján, a város felett és alatt az oroszok áttörve a románokon, megkezdték a Paulus vezette teljes 6.,és a fél 4.német hadsereg bekerítését. A bekerített erők felmorzsolása 1942 november végétől 1943 február másodikáig tartott. 

Ami a doni magyar erők helyztét illeti: 1943 január 12 –én pedig kezdődött a szovjetek nagy voronyezsi támadása, melynek célja az volt, hogy minden délre eső német erőt elvágjanak. A magyarokat elérő Osztrogozsszk-Rosszos hadművelet a 40-ik szovjet hadsereg a sztorozsevojei (urivi) hídfőből indította el. A −30°C fokos hidegben, (a hadtest naplója –42 fokot rögzített) erős harckocsitámogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén (az urivi hídfőből kitörve déli irányban) teljes meglepetésként érte a magyarokat.

Szovjet katonák a keleti fronton. Forrás: awm.gov.au

A hadsereg-parancsnokság kérte az arcvonal legdélebbi részén (az urivi hídfőtől távol) állomásozó Cramer-csoport bevetését. A németek ezt megtagadták (von Weichs azt gondolta, ez még nem az „igazi” támadás), és a Cramer-csoportból csak a német 700. páncélosköteléknek (27 elavult T-38-as és 9 rohamlöveg -szovjet források 60 páncélos és 60 lövegről tudnak) adott parancsot az ellentámadásra. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtest is küldött erősítéseket, de ezek a nagy hó és hideg miatt nem értek oda időben. A páncélosok szintén elakadtak a behavazott utakon.

A térkép forrása: lazarus.elte.hu

Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es fronton teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A havas, nyílt terepen a kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Ezen a résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek. Január 14-én a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, ezzel egyidejűleg a hadsereg déli szomszédja, a 8. olasz hds. ellen is megindult a támadás, amely gyorsan tért nyert, és az áttörő szovjet csapatok észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé.

Szovjet T-34 harckocsik. Forrás: 2worldwar2.com

Ekkor került sor a támadó szovjet T-34-esek és a 700. pc. csoport T-38-as harckocsijai közötti ütközetre, amely a német páncélosok súlyos vereségével végződött, a 36-ból 3 harckocsi és 3 rohamlöveg tudott visszavonulni. Január 15-re az arcvonal több darabra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek (köztük a teljes III. hadtestet). A súlyos helyzet kialakulásában kulcsszerepe volt annak is, hogy Jány Gusztáv parancsnoksága betű szerint ragaszkodott a visszavonulást megtiltó hitleri parancshoz. Január 17-ére a hadsereg már felbomlóban volt. Hiába vetették most már be a Cramer-csoportot, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, és már a hadsereg-főparancsnokságot fenyegették. Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál. A késve bevetett Cramer-hadtest a szovjet előrenyomulást megakadályozni már nem tudta és maga is felmorzsolódott. A visszavonulást fedező 1. magyar páncéloshadosztálynak 10 nap után 500 katonája, 1 páncélosa és 1 rohamlövege maradt. A repülőcsapatokat az ilovszkojei reptéren bekerítették, ezek eszközeik felrobbantása után január 20-án gyalogharcban, súlyos veszteségek árán törtek ki nyugat felé.

A kép forrása: eloszekelyfold.ro

A hadseregtől elvágott és bekerített III. hadtest február 1-énkapott utasítást arra, hogy törjön ki északnyugati irányban, miközben a németek nyugat-délnyugat felé vonultak vissza. A III. hadtestnek ekkorra már nem volt élelmiszere, nehézfegyverzete, és puskánként alig 10 tölténye maradt. Végül a hadtestparancsnok (gróf Stomm Marcell) az alakulatot feloszlatta. A III. hadtest katonái kisebb csoportokban, ki a visszavonuló németeket követve, ki saját maga által talált úton próbált nyugat felé jutni. A február eleji létszámból (kb. 10-12000 fő) nagyjából 7000 honvéd jutott ki a gyűrűből. Stomm tábornok és törzse szovjet fogságba esett.

Hazatérés és veszteségek

A hatalmas veszteségeket szenvedett magyar egységek a kijevi összevonási területen keresztül jutottak haza. Ami a magyar veszteségeket illeti, sokáig nagyon szélsőséges adatok láttak napvilágot. A beérkezett veszteségi lajstromok több mint egy évig tartó feldolgozása után, 1944 május 15-én tették közzé a belső használatra szánt jelentésüket az 1941. június 25.-1943. december 31-i elszenvedett veszteségekről (ezeket a számsorokat az 1946-os béke-előkészítő anyagban is közölték). Eszerint a végső számadat: 142.699 fő. Közülük bizonyíthatóan elesett és meghalt 18.852 fő, a sebesültek és sérültek száma 40.551, 80.549 fő eltűnt (vélhetően szintén meghalt) 1747-en bizonyíthatóan hadifogságba estek. A 2: hadsereg vesztesége azonban ennél kevesebb, ugyanis ez a szám a folyamatosan kinn levő, megszálló erők veszteségét is tartalmazza, ami durván 5-6 ezer főre tehető. Tehát valószínűleg nem sokat tévedünk, ha a Jány Gusztáv vezette 2. hadsereg veszteségeit 120 000 főben állapítjuk meg. Ebből 100 000 a doni ütközetben esett el, sebesült meg, tűnt el, vagy került hadifogságba. 

Német,olasz, magyar hadofoglyok menete 1943-ban. Forrás: hu.wikipedia.org

A 2.magyar hadsereg 1943 áprilisára ért haza, és került ideiglenesen elkülönítő táborokba. Májustól pedig megkezdődött a magyar hadsereg újjászervezése, vagyis a teljes hadosztályokból kialakított Szabolcs hadrend létrehozása. Bizonyos egységek viszont továbbra is elláttak megszálló feladatokat, bár ezek fogyatkozása miatt a fronton is mind többször kerültek bevetésre.

Bár 1943 január 24-én Jány Gusztáv még megfutamodással vádolta katonáit („A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét…” kezdetű hírhedt hadparancsában), de hat héttel később, - a körülmények alaposabb vizsgálata után - ezt a közleményét hatályon kívül helyezte, majd egy másik hadparancsában (1943. március 12. kelt 30. számú hadsereg parancs) már elismeréssel méltatta a magyar katonák bátorságát:

„A m. kir. 2. honvéd hadsereg a Don mentén mélység nélküli gyéren megszállt nagy kiterjedésű védőállásban a januári nagy orosz támadás elleni küzdelemben becsülettel állta a harcot. A hadsereg színe-java ott veszett a nagy túlerővel szemben vívott csatáiban, de elérte azt, hogy ellensége is felmorzsolódott. … Hódolattal álljunk meg hősi halottaink, sebesülteink ezrei előtt, dicsőség nevüknek, hála és elismerés illesse őket. ..."

Akkor és ott, olyan körülmények között rendkívüli hősiességnek számított, hogy a halálra fagyott, kimerült és rosszul felszerelt magyar katonák szembeszálltak a sokszoros túlerőben lévő szovjet vörös hadsereggel.